– A történetem egyszerûen indult. Kilencvenkettőben jöttem Ausztriába dolgozni. Pénzt akartam keresni, hogy felvirágoztassam a nagyapai örökséget, egy soproni szőlőt. A másik cél az volt, hogy olyasmit tanuljak, amit – vagy ahogy – otthon nem tudnék.
– Kellemes kétlaki élet ez?
– Kétlakinak kétlaki, mi több: háromlaki. Sopronban lakunk, Ausztriában egy családi és egy szövetkezeti borászatban is dolgozom. Mindkét helyen vár egy-egy szoba, hogy a hosszú munkanap után pihenjek egyet. És persze felkészülhessek a következőre.
– Nem luxus ez? Autóval 20 perc alatt átér az ember?
– Szerintem nem, különösen szüret idején. Akkor öt-hat hétig nem látom a családomat. Ha este hazaugrom, benézek a pincészetünkbe, megnézem, hogy forr a must. Ha gond van, és azonnal lépni kell, megcsinálom a dolgot. Ha nem, kiírom egy cetlire a többieknek, mit rakjanak az erjedő musthoz. Szüret után lehet a legkönnyebben elrontani a dolgot. Ha akkor hibázunk, akkor nem vagy csak nagyon drágán és sok munkával tudjuk helyrehozni a bort.
– Rendben, akkor a többlakisággal nem kekeckedünk többet. Mi a helyzet a burgenlandi tanulóévekkel? Mit lehet itt megtanulni, amit odahaza nem?
– Például azt, hogy tapasztalataink szerint Nyugaton kisebb a piaca azoknak a markánsan savas boroknak, amelyeket Magyarországon kedvel a közönség. Ez az oka, hogy a savak tekintetében lágyabb balatoni borokra jobban emlékszik a német, az osztrák fogyasztó. A dologban nincs nagy turpisság: egy kis kezeléssel átfazonírozható a soproni szőlő leve is.
A borász holtig tanul
– Csak bátorság kell hozzá?
– Az tényleg más kérdés, ki vállalkozik erre. Úgy gondolom, egy borász is ugyanúgy holtig tanul, mint egy jó pap. Minden évjárat más és más meglepetéseket és kihívásokat hoz.
– Ezek még borászati tankönyvből tanulható dolgoknak tûnnek…
– Az viszont nem, hogy milyen a hatékony marketing, vagy miként kell a gazdáknak összefogniuk. Ha már úgy is meg kell venniük a drága gépeket, legalább használják ki azokat minél hatékonyabban. Ráadásul a nagy tételben termelő szövetkezet az ártárgyalásokon is eredményesebb lesz. Odahaza tavaly száz forint körül vásárolták fel a szőlő kilóját, itt átszámítva 130-150 forintot is sikerült elérni.
– Mondhatnánk, évtizedes kényszertéeszesítés után nem ugrik a magyar a gondolatra…
– De ugrik! Vannak szép számmal magyarországi tagjaink, akik szüretkor ide hozzák feldolgozni a szőlőjüket. A helyi hivatalok pedig már megszokták, hogy augusztus közepén-végén megyünk a kérvénnyel: szereljék már le pár hétre a magassági kaput a Páneurópai Piknik emlékparknál, hogy átférjenek a szőlőszállító kocsik.
– Pince Szent Margitbányán, magyar szőlővel – de a címkére mi kerül? Kékfrankos vagy Blaufränkisch?
– Kékfrankos a származási ország és régió megnevezésével, de a végtermék akár Ausztriában és az egész Európai Unió területén is forgalmazható. Mind a két ország borminősítő intézeteiben bevizsgáltatjuk az elkészült borokat, de a magyar borminősítő intézet eredményei a mérvadóak – a két szaklabor közötti mért értékek között nincs eltérés – az értékesítés során, lévén mégis csak magyar termékről van szó.
– A szőlő mellett azért szakember is szép számmal érkezik…
– Sopronból megéri átjárni, akár kétkezi munkásnak, akár szakembernek. Ha dologidőben elkurjantod magad a ruszti határban, hogy “szevasztok, magyarok!”, nem lesz égtáj, ahonnan ne köszönnének vissza. Sopronba meg jönnek az Alföldről szüretelők. Az itteni helyzet annyiban érdekes, hogy sok helyi család felismerte, hogy a következő nemzedékek számára is fontos lesz a magyar-osztrák kapcsolat. ők nem azért fogadnak magyar bébiszittert a gyerekeik mellé, mert az olcsóbb, hanem hogy a kicsik tanulják a nyelvet.
– Obligát kérdés: kiheverte az osztrák szakma a nyolcvanas évek közepi borpancsolást?
– Nem csak azért mondom, hogy sokat fejlődött az itteni szakma, mert fel kellett tápászkodni a '85-ös mélypontról. Mindenkire rásütötték a billogot, holott négy-öt ember csinálta a “fagyállós bort”. De azóta szakmailag és felszereltségben is sokat fejlődtek a környékbeli pincészetek.
– Van tehát remek, felhasználóbarát boruk. De ismeri a nép?
– Ez már marketinges feladat, de a rövid válasz: igen, ismerik. Mindig megkeressük azt a pici rést, amelybe be tudunk lépni, ahol valami egyedit adhatunk. Ilyen ötlet volt az aranypezsgő. Egy kellemes pezsgőbe 24 karátos aranyfüstdarabkákat kevertünk. A szén-dioxid ezeket úgy táncoltatja, mint a megrázott Eiffel-tornyos párizsi szuvenírgömbben a hóesés. Ezt például az orosz és amerikai vevők imádják. Volt, aki vett pár kartonnal, majd megkérdezte, el tudjuk-e küldetni a tételt Szentpétervárra. Megoldottuk.
A kötelező kékfrankos és szabadon választott olaszrizling
– Odahaza mi a Linzer Samu-féle borunikum?
– Sopronban például azzal lógunk ki a sorból, hogy miénk a borvidék egyetlen olaszrizlingje. Nem nagy a tábla, alig több mint negyed hektár, de az évi 1200-1300 palacknyi bora kiváló és izgalmas.
– Nyugtasson meg: akárcsak a mûkorcsolyában, itt is van a szabadon választott mellett kötelező gyakorlat.
– Nyilván furcsán néznek egy soproni pincérre, ha nem hoz kékfrankost – nos, ehhez kell hozzátenni azt, amitől egyediek vagyunk.
– Lehet boldogulni ennyire konzervatív marketinggel?
– Nem gondolom, hogy konzervativizmus, ha nem vállalunk be olyasmit, ami nekünk meredek. Láttam egyszer egy olasz borcímkét. Rajta a jól ismert térképcsizma, amely formás női lábban folytatódott, majd – ahol Dél-Németország helye van – a kivillanó szeméremszőrzettel zárt. Ilyenre még akkor sem bólintanék rá, ha tudom, hogy az akkor végigmustrált félezer címkéből ez a kevés egyike, amelyre évek után is emlékszem. Prûdek nem vagyunk, mi is járunk fesztiválokra bemutatkozni, tudjuk, hogy a magát már mosolygósra poharazgató férfiközönség zömét a pultos lány mély dekoltázsa sokkal inkább meghatja, mint a hosszas szakmai előadás. Van is olyan kolléganőnk, aki ügyesen kezeli az ilyen vendégeket, és nem akad ki, ha a melleinek beszélnek.
– A lányoknál ez nem lehet jó pont.
– Igen, velük a fiú munkatársak foglalkoznak. Elbeszélgetünk, nemegyszer onnan indítva, hogy a jó bort nem kell felütni szódával vagy kólával. És ez a legtöbbször – egy korty kóstolóval körítve – hat. Aztán általában hozzák a barátnőiket, hogy megmutassák, milyen finomat találtak.
– Onnan indultunk, hogy egy fiatal fiú nekivág a világnak, és ha nem is jut messze, gyökeret ver. Lesz happy end, azaz hazatérés?
– Szeretnék idővel többet foglalkozni a soproni pincészettel, amelyet két barátommal együtt viszünk. De a szavam köt: a családi gazdaságban úgy állapodtam meg, hogy addig vagyok, amíg a következő nemzedék fel nem nő, és borászkodni nem kezd. Ehhez pedig van még pár esztendő hátra.
Berkó-Horváth Gergely (MTI-Press)
Image courtesy of satit_srihin / FreeDigitalPhotos.net
