Lassan itt a szezon vége, egyre sürgetőbb a nyári álláskeresés/találás, ezért a múlt héten írtam Helgának, hogy megoldható-e, hogy kapjak egy ajánlást (Zeugnisse), ami nagyon sokat számít, ha az ember állást keres – olvasható az egyik post-ban.
Persze, mondta Helga, majd rám pirított, hogy amúgy meg megígérte, hogy segít nekem… és bár ebben nem is kételkedtem, mégsem akartam azt, hogy úgy érezze, kihasználom a kedvességét. Alig pár nap telt el, és a Zeugnisse helyett Helga egy kontaktot küldött, akinek továbbítanom kellett a jelentkezésemet. A címzett a Robinson Club amadé clubigazgatója volt, akinek Helgáék már ajánlottak is – így Helga mosolyogva csak annyit mondott, hogy szóltak pár jó szót az érdekemben.
Öt perc múlva pedig már hangosan nevettem fel, hogy ilyen a világon nincs, mert valószínûleg családon belül maradok… Annyira, hogy az amadé kleinarli tulajdonosa az a snowboardos csávó, akiről én sokáig nem tudtam, de később kiderült, hogy a sípálya tulaja is, Maria fia. Kezd összeállni a kép, Viola tényleg nem túlzott, hogy a kezükben van a környék… ehhez képest viszont meg nem mondaná az ember róluk, mert rendkívül kedvesek, segítőkészek, és ez igaz az alkalmazottaikra is. Na de visszatérve a clubigazgatóhoz; hát elküldtem neki a jelentkezésem. Viszont a cím rossz volt, visszakaptam a mélem, így írtam Helgának, hogy gond van… aki nevetett, majd megadta a helyes címet. Elküldtem az új címre, ekkor már csatoltam Helgát is (aki megdicsérte a jelentkezésem – ha igény van rá, akkor szívesen kiteszem ide, németül, hátha másnak segítséget jelent). Mindez történt még a múlt héten. Tegnap kérdezte Helga, hogy mi a helyzet, kaptam-e választ… sajnos erre csak azt tudtam válaszolni neki délben, hogy még nem… és tessék háromkor látom a beérkezők között, hogy a küldő clubamadé.
Ha kíváncsi, hogyan végződött a történet, akkor itt elolvashatja.
